Akik minden évben csodára várnak

Az 1990-es évek elején indult először a Naszály túra a Föld Napján. Azóta eltelt több mint 25 év és hagyománnyá vált, hogy a váciak április 22-e környékén összejönnek és elindulnak a Naszályba, hogy megmásszák a hegy csúcsát.

A túrára volt úgy, hogy az esős időben csak 17 ember indult el, de volt olyan is, hogy több mint 600 túrázó kelt útra. Ez inkább egy nagyobb csordára hasonlított, ami végigcsörtetett a hegyen. Így aztán inkább kisebb létszámú túrákat szerveznek manapság.

Sokan jelentkeztek az idén is, hogy feljussanak a csúcsra, de a rossz idő közeledte, és az ezt harsogó média megmentette a szervezőket a dömpingtől, és csak azok gyűltek össze szombat reggel, akik tényleg túrázni akartak. Ilyen szempontból nem is volt rossz, hogy nem a 28 fokos napsütésben kellett megmászni a hegyet a meredek ösvényeken.

Hajdú Sándor, a túravezető mindig más útvonalat talál ki a kirándulóknak, amihez nagy fantázia kell, hiszen az éveket számolva, ez már a hegy több mint 25 féle megközelítését jelenti.

Az április 27-iki hideg szombatot meleg tavaszi idő előzte meg, úgyhogy aki a hegyoldalt fehérre, vagy lilára festő odvas keltikét kereste, nem találhatta, mert a nagy melegben elvirágzott. Sőt, már a tavaszi hérics sem sárgállott a lejtőkön, viszont a májusi orgona bőségesen illatozott a hegy aljában, megelőlegezve a ballagások hangulatát.

Ilyenkor szemeteszsákokkal felszerelve szoktak túrázni, hogy legyen mibe összeszedni az elszórt szemetet. Szerencsére a Naszályban nem kellett sokat összeszedni, a hegy aljában annál inkább. Ahogy kúszik az urbanizáció a hegy felé úgy nőnek ki illegális hulladéklerakók, autóroncsok, a széthordott magányossá vált telkek környezetében.

A túrázók megpihentek a kedvelt hegyoldalban lévő réten, amit az ezotéria és az izoterm folyamatok kifejezésekből házasítva, „ezotermikus” rétnek, mások barokkos túlzással „Mágnes” rétnek neveznek, és sokan esküsznek csodatévő hatására. Talán emiatt alakítottak ki ott egy büfét, ami magányosan áll a rét szélén. Elkerülték a tulajt a csodák, nem bővelkedik vendégben a környék.

Fentebb a kopasz hegyen a felhős idő miatt a kereszt magányosan álldogált, nem taposták aznap a fokozottan védett sziklagyepet a paplanernyősök, akik nem akarnak semmi rosszat, de sajnos a védett növény, és a starthely is ugyanott van. Talán, ha valaki foglalkozna a problémával, megoldható lenne, hogy a kecske és a káposzta is megmaradjon.

A meleg száraz idő miatt a vaditató tó csaknem kiszáradt. Pedig már a történelmi időktől írnak meglétéről. Ha kiszárad, veszélybe kerülnek azok az állatok is, akik rendszeresen ide járnak inni.

A tótól nincs messze a hegy csúcsa, ahol a túrázóknak megterített Papp János, a Hegyi Ember és gulyáslevessel várta a kitikkadt csoportot. Elsőre elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik a hegycsúcsra járatni az ebédet, de neki mindig sikerül jóllakatni az arra járókat.

A Naszály csúcsán lévő gazdátlan geológiai mérőtorony is csak Papp János miatt nem életveszélyes. Ő ugyanis ahányszor megrongálják, annyiszor veszi körbe biztonságos drótkordonnal a tetejét, nehogy valaki kiessen. Miután már a geodéziai alaphálózatot felváltotta a műholdas helymeghatározás, feleslegessé vált a torony is, amiből egy nagyon szép kilátótornyot lehetne kialakítani. De ez még várat magára. A tornyon csak az üres beton ásítozik felénk. Amit lehetett, azt már régen ellopták, felgyújtották, vagy egyszerűen összetörtek a vandálok.

A gyadai függőhíd is látott már szebb napokat, ami mára a toronyhoz hasonlóan amortizálódik, és csak bízni lehet benne, hogy a gazdáik az első komolyabb baleset előtt észbe kapnak és felújítják őket. A hídnak a lebontása is olyan költséges lenne, mint a helyreállítása. Így aztán patthelyzet alakult ki, és csak csoda, hogy senkit nem ért baleset a túlságosan belógó, imbolygó hídon.

Ilyenkor a sok kirándulóban elindul a vezérhangya és elhatározza, hogy megmenti a Naszályt. Aztán a hegyről lejőve, kocsiba szállva végigcsattog a hepehupás kátyús, toldozott-foltozott deákvári aszfalton, és rájön, hogy a hegy problémája túl messze van, és ha így folytatja, a deákvári változásokat sem fogja már megélni.

Pedig ismét el fog telni egy év és a szervezők ismét hívják az embereket a hegyre, hogy jöjjenek és lássanak. Furcsa, mindig azok kerülik el a hegyet, akik olyan helyzetben vannak, hogy tehetnének valamit érte.

Egyszer, talán… Addig is indulhat a következő tetemrehívás, a következő Föld Napján, és előbb vagy utóbb eljön az a nap, amikor a felismerést tettek követik. De vajon, a szervezők kitartanak-e újabb 25 évig? És van-e még 25 éve a Naszály természeti értékeinek? (Bíró György) ♦