Az anyanyelvápolók rendhagyó osztályfőnöki órája

Az Anyanyelvápolók Szövetsége és a váci A Magyar Nyelv Barátainak Egyesülete január 18-án, közös rendezvényen ünnepelte a magyar kultúra napját a Katona Lajos Városi Könyvtárban összegyűlt népes közönséggel.  A megjelenteket Dóra Zoltán, a helyi egyesület elnöke köszöntötte, és Kölcsey emléke előtt tisztelegve közösen énekeltük el a Himnuszt – tudósít az eseményről Kmettyné Balogh Zsuzsanna, A Magyar Nyelv Barátainak Egyesülete tagja.

A hangulat ünnepélyességét tovább emelte Fitos Mónika énekművész, aki rimóci népdalokból „kötött” egy csokorra valót, majd a palóc himnusszal kért áldást a megjelentekre. Sellyei Dorottya, a Gödöllői Premontrei Iskolaközpont tanulója, a Szép magyar beszéd verseny díjazottja Wass Albert: A láthatatlan lobogó című versét mondta el.

Ezután vette át a szót előadónk, ez alkalomra „osztályfőnökünk”, Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke, a Baar-Madas Gimnázium nagy tiszteletnek örvendő tanára. „Órája” témája, napjaink beszéd-, magatartás- és érintkezéskultúrája volt.

Mindennapi életünkben a durvaság, trágárság, a tapintatlan vagy érzéketlen megnyilvánulások egyre jellemzőbbek.  A tanár úr számos példát elevenített meg azokból a párbeszédekből, megjegyzésekből, telefonbeszélgetés-foszlányokból, amelyeknek tanúja volt, amint a 4-es és 6-os villamoson utazott, vagy a pesti utcákon közlekedett. (A szó szerinti idézetektől azért tekintenék el, mert nyomdafestéket nem érdemelnek ezek a szavak).

De mindannyian voltunk már részesei, vagy elszenvedői hasonló megalázó, durva megnyilatkozásoknak. A szomorú nem csupán az, hogy a magyar nyelv végtelenül gazdag szókincséből a legközönségesebbeket választják a beszélők. Kazinczy írja: „Szólj! S ki vagy, elmondom. –  Ne tovább! Ismerlek egészen! …”

Szavaink tükrözik személyiségünket, azt, hogy mennyire tiszteljük egymást, mennyire vagyunk tapintatosak, együttérzőek, stb. Ez pedig már a jól neveltségről, az intelligenciáról, a jó érzésről is tanúskodik. Osztályfőnökünk Szentírásból vett idézete szerint: „Ami kijön a szájból, a szívből származik.” (Máté 15;18)

Nem mindegy tehát, hogy kinek, mit mondunk, mert „a szó veszélyes fegyver”. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, …” (Máté 7;12) – hangzott a másik idézet. Nem mindegy kinek, hogyan, mit mondunk – szólt a figyelmeztetés a fiatalabbak felé. A szabadság nem azonos a szabadossággal.

Bár nem trágár, de ízléstelenségével és primitív szemléletmódjával romboló hatású lehet a túlzásba vitt „édi nyelv”. Nem illik például „kellemes karit” kívánni, vagy a ravinál találkozni a gyászolókkal.

Az eligénytelenedés örvényszerű folyamattá válhat, erre utal Deme László professzor idézett szellemes megjegyzése: „Gyermekeink mai neveletlensége a következő generáció normája” – ez már a felnőttek felelőssége.

Nyelvi megnyilvánulásainkat nem csak tartalmilag kell igényesen alakítanunk. Osztályfőnökünk, akire Péchy Blanka, a szép magyar beszéd mozgalom megalapítója utolsó napjaiban bízta életműve folytatását, számos példát bemutatva arra is figyelmeztetett, hogy a helytelen mondatszerkesztés, a rossz helyen tartott szünetek nyomán számos mulatságos, rosszabb esetben nevetséges eredmény születhet. Például: „Pisti tücsköt csempészett Éva székére, aki ráült, de tovább ciripelt.”

Nem vállalkozom arra, hogy teljességében visszaadjam Kerekes Barnabás tanár úr szavait. Fentiekben csak röviden érintettem néhány témát, amit megemlített. Az óra igen élvezetes volt. Tanár úr igyekezett az első percektől bevonni a bennünket a témába – személyes érintettségünket érzékeltetve. „Kicsengetéskor” pedig úgy éreztük, hogy a nyelvhasználat kapcsán méltón ünnepeltük a magyar kultúra napját. ♦