Aki letérdelt és kigyomlálta a közparkot, csak azért, mert csípte a szemét sok parlagfű

Ez a város elvileg a miénk, harminchatezer polgáré. Ily módon közünk van a dolgokhoz, a körülöttünk történő eseményekhez, a házakhoz, az emberekhez, az utcákhoz. Persze tudom, ezek csak az elvek – a dolgok sokkal prózaibban működnek. Sok váci egy szót sem szól, ha a gyereke eldobja a papírzsebkendőt az utcán és nem emeli fel a hangját, amikor a szomszédja az utcai kanálisba önti a fáradtolajat. Ezért is meglepő, hogy vannak közöttünk olyanok, akik nem kérnek és nem kapnak semmit, csak egyszerűen csinálják.

Horváth Rezső a Káptalan utcában egy udvaros házban lakik, ahol mások is élnek. Már régen jártam ott, ezért is lepett meg, mennyire lepusztult a közös tér, mennyire sivár az öreg lakások környéke. Rezső bácsi önkormányzati otthonának bejárata a sarokban, a szomszédos iskola magas fala mellett van, előtte egy kis kert, amit minden nap gondoz.

OLVASÁSRA AJÁNLJUK  Áprilisban indul a Központi Statisztikai Hivatal lakosságot érintő adatfelvétele

Néhány hete szokásos sétáján járt a közeli utcákban. Ekkor látta meg, hogy a Testvérvárosok terén a parkban térdig érő parlagfű nő. Megállt egy pillanatra, körülnézett, de úgy emlékszik, senki sem volt a közelben, kezében kapával, hogy kitakarítsa a kis gyepes részt. Ezért hazasétált és másnap a nyári kánikulához öltözve elballagott ismét a tett helyszínére: letérdelt és egyenként húzogatta ki a gyomokat.

– Csípte a szemem – fogalmaz tömören.

Amikor egy olvasónk, fényképezőgéppel a kézben megszólította, nagyon megijedt: azt hitte, valami rendőr az illető és el akarja zavarni.

– Én már évtizedek óta itt, a közelben lakok, de ilyet még nem láttam – mondta olvasónk, amikor behozta a szerkesztőségbe a fotókat. – Egy kicsit beszélgettünk, a végén megköszöntem az úrnak önzetlen tettét.

OLVASÁSRA AJÁNLJUK  „Tavaszi szél vizet áraszt…”

Rezső bácsi évtizedekig járt Budapestre dolgozni, egy textíliákat árusító üzletben volt eladó. Soha nem léptették elő, kitüntetést sem nagyon kapott. Ő csak dolgozott, szorgalmasan, csendesen. S amikor eljött a nyugdíjazás ideje, egy kézfogással köszöntek el tőle. A több mint negyven évnyi szorgalmat az állam tizenkétezer forint nyugdíjjal hálálta meg a kilencvenes évek közepén.

– Szerencsém volt – mondja. – Apám huszonnégy éves koromban, édesanyám halála után ismét megnősült, s akkor közölte velem: nincs helyem a háznál. Akkor a nagynénémhez költöztem, ide, ebbe a lakásba. Amikor meghalt, én maradtam a bérlő.

Rezső bácsi most hetvenkét éves. Azt mondja, szereti Vácot, szereti az embereket. Egy kicsit szomorú néha, amikor a rombolás, a nemtörődömség jeleivel találkozik.

OLVASÁSRA AJÁNLJUK  Az autizmus világnapján helyezz kék papírvirágot az ablakba!

– Ma már más a világ, most ilyenek az emberek. Korábban nagyobb volt a rend és a nyugalom, sokkal jobb volt az élet – fogalmazta meg hosszú élete tapasztalatait.

Biztos vagyok benne, hogy Rezső bácsi nincs egyedül ebben a városban. Sok Rezső bácsink és ismeretlen nevű nénink van. Ők azok, akik még azt tanulták, hogy ez a város a miénk. ♦

Oszd meg, hogy mások is tudjanak róla!
feliratkozás
visszajelzés
guest

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments